Az áhítat oltárán

Heinrich Harrer Hét év Tibetben című könyve előtt csak annyit tudtam a buddhizmusról, amelyet az eddigi életem során látott filmek és sorozatok alapján látni véltem. Most kiderült, hogy mennyire kevés ez a tudás, és hogy ez igazából fabatkát sem ért. 

Mire ébresztett rá ez a könyv? 

2. Türelem és kitartás
Úgy érzem pár hónapja ráléptem arra az útra, amely elhozza számomra a békét. Fiatalabb koromban sokkal többet vártam az élettől, és gyakran gondoltam: "nekem miért nem sikerül soha semmi?" Pedig sikerült. De nem tudtam eléggé értékelni azokat az örömöket, amelyekben részem volt. Mindig az elérhetetlen iránt vágyakoztam. A csalódások persze utólag visszagondolva megerősítik bennem a mai napig azt a tényt, hogy kitartónak kell lennem. A kitartáshoz viszont elengedhetetlen a türelem. Így lesz az elérhetetlen álom valóság. A tudat, hogy e két erény végül elhozza vagy legalábbis közelebb hozza számomra a célom, mérhetetlen megnyugvást ad. 

3. Hit
Itt nem csak konkrétan Istenben való hitre gondolok. A könyv olvasása közben az író nem elmélkedett magasztosan és nem dicsőítette Buddhát. Az író hite a szabadság iránti vágyában teljesedett ki. A szabadságért küzdött, azért élt és mindent megtett érte.
Miben teljesedik hát ki az én hitem? Hiszek abban, hogy készen állok, bármi történjék is. Küzdök azért, hogy jó ember legyek és mindenekelőtt, hogy megbánás nélkül éljek. Hiszem, hogy a családom feltétel nélkül szeret, és hogy sose fogok hátat fordítani nekik.  Így hát az én hitem - azt hiszem - az a szeretet és az önkiteljesedés. 

Az odaadás és az áhítat, ami átjárja a Buddhizmus tanait, minden vallásban fellelhetőek és képtelenség lenne összehasonlítani őket. Illetve értelme se sok van. Harrer többször is kiemeli, hogy a tibeti nép szemében a Dalami Láma nem egyszerű uralkodó. Istent látják és tisztelik benne. Ez mindig megdöbbenti és ez a magasztos hangulat őt is megérinti. De igazából miért is  csodálkozunk ezen? Hiszen, ha minket is egy élő Isten áldana meg, talán nem-e éreznénk, úgy, hogy olyan kegyben lehetett részünk, amiért megérte akár a több évig tartó zarándokút?

Joggal mondhatom, hogy mélyen megíndított ez a könyv látva, hogyan élt ez a nomád nép a civilizációtól teljesen elzárva, mégis boldogabban és gondtalanabbul, mint bármelyik másik. Tisztelve a természetet és minden élőlényt nem hiányzott számukra a televízió, az autók, a betonozott utak, vagy éppen a méregdrága karórák. Nem értették, miért akar valaki megmászni egy hegyet, vagy éppen a jégen korcsolyázni. Sokszor primitív és számunkra elborzasztó hagyományaikat a legnagyobb tiszteletben tartották, és imádtak ünnepelni. Harrer említi, hogy nagyon szeretett minden ember nevetni, jobban fogalmazva: kinevetni másokat. Azonban nem kárörvendő módon, és így teljesen helyénvalónak is tűnt. Nem gesztikuláltak hevesen beszéd közben, ám bármilyen vendéget is fogadtak, királyi kegyben részesítették azt.

A könyv legfontosabb üzetene számomra: 
A fontos dolgok nem materalista tárgyak, hanem a szívből jövő érzések. 

Ettől fogva én is erre törekszem.