Kazuo Ishiguro - Az eltemetett óriás

Kazuo Ishiguro brit író 2015-ben, csaknem tíz év kihagyással egy egészen különleges művet jelentetett meg. Az eltemetett óriás, az író hetedik regénye, amelyben egy házaspár útját követjük végig.  Az idős Axl és Beatrice fiukat keresve kelnek útra a feledés ködén keresztül, amely szinte minden múltbeli emléket beborít Anglia földjén. Axl és Beatrice szó szerinti és átvitt értelemben is rengeteg konfliktusba ütközik az ösvényen.

Az idő és a hely megválasztásával Ishiguronak sikerül olyan regényt írnia, amely a társadalmunkon kívül játszódik, és mégis – sok más fantasy regénytől eltérően – egy olyan világot teremt, ahol semmi sem tűnik valószerűtlennek. Egyrészt minden bizonnyal összefügg azzal, hogy az 5. századi - Arthur király utáni - Angliára jellemző asszociációkat vesz fel és ékesít: vannak lovagok, kolostorok titkos átjárókkal és találkozunk sok kegyetlenséggel is. Mindezek mellett azonban vannak sárkányok, gonosz teremtmények, és persze ott az igaz szerelem ereje is.  A szerző így egy elfeledett időt tölt meg élettel, és egy kitalált történetet ötvöz fantasztikus elemekkel, amelyek maguktól értetődően jelennek meg. Ez adja a valóságérzetet és fantasztikumát is. 

Nehezen, de végül Axl és Beatrice elindul a fiukat megkeresni, azonban nem igazán tudni, hol van ő pontosan. Az egész környéket ellepei a feledés köde, ami miatt, nem tudják, mit éltek át korábban az életükben. Szerelmük nem a közös emlékeken, hanem egy nagyszerű kapcsolat érzésén alapszik. A narratív stílus miatt az olvasó nem tudja, kik valójában ők, és csak akkor tudatusul gondolatfoszlányok töredékeiből, miután  útra kelnek és találkoznak másokkal.

De miért felejtett el mindenki mindent? Útközben ez a kérdés éppoly fontosság válik az idős házaspárnak, mint az a tény, hogy sietnek a fiuk falujába. Axl és Beatrice is szeretnének emlékezni a múltjukra, habár rettegnek attól, ami a felszínre törhet. A felejtés képessége erősen összefügg a cselekménnyel, így ezt nem szeretném tovább részletezni.

Hasonlóan ahhoz, ahogy Axl és Beatrice elfelejtette, hogy hogyan hozódott fel az utazásuk, Ishiguro is elfelejtette, hogy honnan indult a kalandja. Melyik fantasy olvasót nem vonzza a harcos vitézség, a sárkánnyal vívott harc, vagy a szerelem minden akadályon átívelő diadala? Ezeket a kívánt elemeket a háttérbe helyezi, és eltereli a figyelmünket ezekről a közhelyekről.  Kitérőket, állomásokat és első pillantásra feleslegesnek gondolt helyzeteket teremt, ám végül belátjuk, hogy ezek teszik epikussá és különlegessé a cselekményt. Az utolsó jelenet teszi fel az i-re a pontot, ami után határozottan az a véleményem, hogy nem csak egy különleges fantasyt olvashattam, hanem egy hihetetlen szerelmi történetet is. Beatrice és Axl szerelme nem csak "úgy" kezdődik, vagy nem egyszerűen a közös emlékeken alapul, hanem egy egészen más összefüggést mutat: a bizalom és az egymásba vetett feltétel nélküli szeretet, gondoskodás keresztmetszete. 

A sok filozófiai részlet ellenére a feszültség nem elhanyagolható. Nemcsak a múlt feltárása, hanem a gonosz szellemek elleni küzdelem és az útitársak indítékaival kapcsolatos kétértelműség is arra készteti az embert, hogy lapozzon egyet, mert mindenképp megakarja tudni, hogyan végződik főszereplőink útja. 
Ishiguro írásstílusa roppant élvezetes. Leegyszerűsítve beszél oldalakon keresztül, és ez az a mód, ami miatt a történet még egy gyerek számára is könnyen követhető. Ennek ellenére nem áll meg a narráció szintjén, hanem gyönyörűen fűzi egymásba a lírai mondatokat és az izgalmas párbeszédeket. 

A történetben a fantázia tökéletes egyensúlyban van a realitással, ezért szívből ajánlom azoknak is, akiktől a kategória távol áll. Az epikus fantasy rajongónak pedig egyenesen kötelező olvasmány.  
Roppant hálás vagyok, amiért belevágtam. Olvasás után napokig velem maradt, és sok gondolkodnivalót adott. Mi más, ha nem ez bizonyítja egy regény nagyszerűségét?