C.S. Lazzar - Víz alatt (spoiler)

"- Akkor csak annyit ígérj meg, hogy a végsőkig harcolni fogsz az életedért! - mondta kisvártatva, megszorítva Mila kezét. - Értünk! - tette hozzá csendben.

Mila bólintott.

- Te pedig azt, hogy nem hagysz egyedül!

A rejtelmes női szimat számtalanszor lenyűgözte.

Beletelt néhány másodpercbe mire válaszolt.

- Ígérem... - suttogta végül."

Alexander Black és Milabell Reverof története. 

Ébredtetek már fel egy annyira szörnyű álomból, amitől akár napokig nem tudtatok szabadulni? Mindig visszatértek a legborzasztóbb részekhez és újrajátszátok a fejetekben, hogy mi lett volna, ha másképp cselekedtek? 

Ilyenkor eszembe jut, hogy valójában nem én irányítom az álmot, és ami történik az tőlem független.

Alex és Mila világában is így volt ez. Attól eltekintve, hogy ők nem álmodtak. 

Tegnap olvastam el C.S. Lazzar Víz alatt című könyvét, ami azóta pörög a fejemben. 

Először a borítót említeném meg, ami nagyon passzol a történethez. Imádom a zöldet és remek harmóniában van a kékkel és a vörössel. Én az írónak köszönhetően e-book formájában olvastam, és iszonyat gyorsan pörögtek a lapok, igaz időhiány miatt kicsit elhúzódott az olvasás, de egyik percről a másikra azon kaptam magam, hogy vége.

Az első fejezetekben megismerjük Mila és Alex kapcsolatát, amely mély mint a tenger, és tiszta mint a csillagos égbolt. Ekkor még ők maguk sem tudják, mi vár rájuk, mi az, amit a túlélési ösztöneik diktálnak számukra. 

Alex nagyon ügyesen, összeszedetten veszi az első akadályokat, mindent megtesz, hogy a  szerelmén ne uralkodjon el a pánik és a kétségbeesés. A gyermekotthonban szerzett élményei hatására neki is volt sokszor pánikrohama, de meditálással megtanulta ezeket megszüntetni. Minden hányattatásuk ellenére tartja a lelket Milában, és ami a legfontosabb számára: minden körülmény között védelmezi. Küldetése lett, hogy Milának nem eshet baja. Túl kell ezt élnie. Ez lesz Alex veszte.

Mila tehetséges ékszerkészítőként dolgozik. Fiatalon elvesztette szüleit, ezért nagyon szívén viseli az idősek sorsát. A négy hónapos esőzés eredményezte özönvíz olyan tulajdonságait hozza elő, amelynek nincs tudatában. A víztömegen hánykolódva csak egy dologra tud gondolni: retteg attól, hogy elveszíti Alexet. Sajnos mindkettőjüknek valóra válik a legnagyobb félelme. Ezek után Mila megtanulja, hogy nincs lehetetlen. Sokszor feladni készül, és amikor már minden reménysugár veszni látszik, akkor válik a túlélés biztos ponttá. 

Nagyon szépen szemlélteti az író a nehézségek leküzdésének a terhét és az igaz szerelem - lehet, hogy giccsesen hangzik - erejét. A mindennapi életünkbe nagyon sok érzelmet átültethetünk, ami az elkeseredettség óráiban vigaszt nyújthat. 

A könyv tagolása volt kicsit zavaró számomra. A fejezetek legnagyobb százaléka a katasztrófa után játszódó pár hetet öleli fel, viszont a vége 25 évvel később veszi fel a történet fonalát. Igaz megtudjuk, milyen csodás és káprázatos jövő alakult ki, de nekem nagyon hiányzott a köztes űr részletes betöltése, nagyon sok megválaszolatlan kérdés maradt bennem. Bőven lehetett volna, ha nem is trilógia, de duológia mindenképp.

Többször is említés esik róla, hogy mennyire szennyezett és koszos a víz, amely elárasztja a világot. Ebből arra asszociáltam, hogy valóban, nagyon sok szemét van a mai világunkban, mennyire nem tiszteljük az élőhelyünk, az életető Föld termékenységét. Számomra bibliai értelemben vett "megtisztulás" ez az elem, ami elsöpör mindent, ami rossz. Viszont elkerülhetetlen a rossz mellett a jó pusztulása is, hogy aztán újabb és jobb dolgok jöjjenek létre.  

A csavarok zseniálisak, a lezárás gyönyörű és szívszaggató. Az utolsó pár fejezetet többször is elolvastam, annyira tetszett, hogy elsőnek nem tudtam kinek a szemszögéből olvasok, és megdöbbenést megdöbbenés követett. A levél, amelyet Mila Alexnek írt, igaz rövid, de nagyon megható. (Bár a többi levelét is olvashattam volna egy második vagy harmadik kötetben.) Viszont a végkifejlett keserédes számomra. Szép, de nem vagyok vele kibékülve. 

Miután ezt elolvastátok, kérlek, csukjátok be a szemeteket. Gondoljátok el, hogy mindössze egy gumimatrac és pár lécből álló tutajon ringatóztok egy hatalmas óceánon. Érezzétek az esőt, ahogy az arcotokba vág. Érezzétek a hideget és azt, ahogy a szél csípi az arcotokat. Szátok kicserepesedve összeragadt a szomjúságtól, és az éhségtől elgyengülve, szemetekkel hunyorogva bámuljátok az esőcseppekkel vert végtelen hullámokat. Aztán valaki a neveteken szólít. Minden viszontagság ellenére elönti szívetek a melegség. Hátrafordultok. Kit láttok? Kinek a hangját halljátok? Ki az, akivel bármit túlélnétek?