"Amíg létezel, és én is létezem, szeretni foglak." A szavak megtöltötték, de össze is törték a szívét. A veszély, amit az Emma iránt érzett szerelme jelentett, kezdett olyanná válni, mint egy csatában szerzett seb: büszkeség forrása, még ha a fájdalom emléke tapadt is hozzá."

Mégis, hogyan lehet egy 848 oldalas könyvet értékelni, ami ráadásul egy trilógia zárókötete? 

Nehezen.

Több napja olvastam el Cassandra Clare Gonosz fortélyok sorozatának utolsó részét, és mai napig eszembe jut egy-egy jelenet, amin elgondolkozok. Nemcsak súlyra, de tartalomra is nehéz olvasmány, mégis olyan ambivalencia jellemzi, amit kevés kötet olvasása közben éreztem. Az egészet egy nap alatt elolvastam. Ha belegondolok, hogy kb. három átlagos vastagságú könyv belefért volna ebbe az időbe, nem lepődök meg, mert ez a történet is bőven tartalmaz annyi cselekményt, mint három, sőt akár négy könyv is együttesen. Ezzel el is érkeztünk ahhoz a dologhoz, ami miatt nem tetszett ez a rész: a cselekmények kuszasága. Úgy éreztem, mintha részekre szakadtam volna. Egy részem Emmával és Juliannel tartott, a másik részem Ty és Kit kalandjaiban vett részt, aztán ott voltam Mark-Cristina-Kieran triójával, nem említve a többi Blackthornt, na meg A végzet ereklyéi könyvsorozat főbb árnyvadászait: Jace, Clary, Alec, Magnus, Simon, Isabelle. De itt volt még Tessa és Jem is, plusz jó pár újabb szereplő. Nekem egyszerűen ez túl sok volt. Azt hittem ez a történet sokkal egyszerűbb lesz. Számomra bebizonyosodott, hogy hogyan lehet elrontani egy iszonyatosan jó sztorit. Így is fantasztikus volt, de nem hiába mondják, hogy : "a kevesebb, néha több."

Nem akarom elvenni senki kedvét, mert fenomenális az írónő, és ez a történet  még  A végzet ereklyéinél is jobban tetszett. Leginkább azért, mert minden egyes alkalommal egyre jobban bebizonyítja Clare, hogy a szerelem és a szeretet felülír minden szabályt és törvényt. A Blackthornok egy igazi család, minden nehézséggel és akadállyal megbirkóznak, és ami fontos, hogy szeretik egymást. Kiállnak egymásért, és nem adják fel a reményt. Az összetartozás és a testvéri szeretet különösen erős impulzosok a történetben, úgy ahogy Emma és Jules tiltott szerelme is.

Úgy gondolom, hogy ennek a kötetnek is (ahogy az előzőknek) a Blackthorn családról kellett volna szólnia. Az ő küzdelmeikről, törekvéseikről, szenvedéseikről és szerelmeikről. Nagyon jó volt újra találkozni Clare és Jace csapatával is, mert imádom őket, és mivel az árnyvadászok csatáiból nem hiányozhatnak természetes, hogy megjelennek. De több olyan  jelenet is volt, ami inkább egy plusz kötet megjelenését indokolta volna. 

Érződik, hogy az árnyvadászok csatája ennyivel nem ér véget, tovább folytatódik a cselszövés és izgalmakban is lesz bőven részünk. Az idilli vég egy új csata lobogóját lengeti meg előttünk, ami bőven fog bonyodalmat okozni kedvenc hőseinknek. 

Érdekességek:

• Eredetileg a Blackthorn testvérek nyolcan lettek volna. A legifjabb testvér, Ariadne Blackthorn karakterét, a Mennyei tűz városa (A végzet ereklyéi 6.) megírása közben Clare törölte, mert nem illeszkedett a történet struktúrájába.
• Emma középső neve: Cordelia. Így hívták az édesanyját is, és egy távoli Carstairs-ősét is (Cordelia Carstairs), aki Cassandra Clare legújabb könyvsorozatának egyik főszereplője lesz.
• Juliannek szokása volt, hogy idegességében rágja a körmét.
• Ty nem szereti a narancssárga és lila színt.
• Cristina spanyol anyanyelvén kívül még hét nyelven beszél, köztük angol, görög és latin valamint három démon nyelvet is képes olvasni.
• Tavvy eredetileg egy évvel fiatalabb lenne.